Babits
Mihály
(1883-1941)
Új
Leoninusok
Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke
galambok,
hallgat az estéli
táj, ballag a kései nyáj.
Villám;távoli
dörgés;a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar
serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az
aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
csöndben a törpe
tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék
hegytábor, fátyola távoli zápor;
szél jön; csattan
az ég; porban a puszta vidék.
Szép est a
szerelemre;jövel kegyesem kebelemre;
sír és fél a
világ; jer velem árva virág.
Mikor ölembe
kaplak, zörren az üveges ablak!
Hajsd a szívemre
fejed; künn az eső megered.
Sűrűn csillan a
villám; bús szemed isteni csillám.
Míg künn csattan
az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó, bár gyujtana
minket, egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar;
boldog az, így aki hal.
Babits
Mihály
ÁDÁZ KUTYÁM
Ádáz kutyám, itt heversz
mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely
tenéked;
nem érhet itt semmi baj se
téged.
Rajtam csügg a szemed, hív
imádás
együgyű szálán csügg, boldog
Ádáz.
Mert boldog ki jámborul
heverhet
valami nagy , jó hatalom
mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor
asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a
salátás
ágyakon át; jámbor, noha -
Ádáz.
Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor
hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek
rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd
átáz;
ázva, tépve jössz vissza, kis
Ádáz.
Visszajössz, mert ugyan hova
mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatokból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a
látás;
minden ösvény ide vezet, Ádáz.
Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és
irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy
játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak
látszik;
de te bízol benne. Bölcs
belátás,
bízni abban, kit nem értünk,
Ádáz.
Ó, bár ahogy te pihensz
lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak
látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem,
Ádáz.
|