Önéletrajz helyett!
(Az itt felsorolt eseményeket az élet produkálta.
Ha valaki véletlenül magára ismer, az nem a véletlen műve!)
Bármily furcsán is hangzik, egészen fiatalnak születtem. Ez akkortájt volt, amikor még azt a Komáromot bombázták, ami akkor már nem Magyar Komárom volt. Történelem ide, történelem oda, a város már nem tartozott e hazához. Csodagyerekként születtem. Én ugyanis elmondhatom, hogy a születésem pillanatától mind a mai napig Háborús Bűnösnek nyilvánítattam. Ez a még érvényben lévő "Benes dekrétum"-nak köszönhető. Mert aki akkor ott magyar volt, az kollektíven háborús bűnös lett. Egyébként a kíváncsiságomra fizettem rá. Ugyanis az időtáj a bombázás nagy zajjal járt. Én, mint afféle kalandor lelkületű egyén, gondoltam, megnézem már, mi ez a nagy ricsaj. Ezt a vészes kíváncsiságomat mind a mai napig megőriztem, ami elsősorban a másik nem iránti vonzalmamban mutatkozik meg.
Életem ezen időszakából - az ifjúi korom miatt - kevés emlékképet hordozok magamban. Az a kép még bevillanik, hogy az őseim háza, mely az én szülőházam is volt egyben, Komáromban, a Nádor utcában volt. Ez az utca volt az akkori Komárom központja. A nagyapám, Isten nyugosztalja, ebben a házban autószervizt és géplakatos műhelyt működtetett. Sok segéddel, sok géppel. A ház ott maradt, a gépeket és az autókat egy vasúti szerelvénnyel áthozták Székesfehérvárra. Itt aztán államosították. Egyszóval elúszott a gazdagság.
Anyai ágról az őseim a fényképek között megtalálhatók Dosztál Gyula és Balogh Mária megjegyzésnél.
Az Apai ágról nem sok emlékem maradt. Nagyapámat, Vitéz Barbély Imrét a háború és a "Morbus Hungarikus" korán elvitte. Így hát nem tudtam sok örömet szerezni az életében a nyiladozó értelmemmel és a kialakulóban lévő zsenialitásommal.
Apai nagyapám is látható a családi fényképek között.
Itt aztán volt egy filmszakadás. Már csak arra az időre emlékezem, amikor a volt Csapó utca, Szúnyog utca, Rác utca, Szénapiac által körülhatárolt területet uraltuk a testvéreimmel együtt. Gyönyörű gondtalan időszaka volt ez életemnek. Szüleimnek nem. Nekik el kellett tartaniuk a szapora gyermekáldás következtében a világra jött kis csapatot.
Ez a terület sok élmény adott. Itt tanultam meg mezítláb járni a frissen vágott tarlón. Itt fontam magamnak spárgából csikósostort. Tudják, amelyikkel az ember kiveri a szemét, ha nem tanul meg rendesen pattintani. Itt pecáztam a Gajában törpeharcsára. A Rácrét volt a mindenünk. (Sokan már nem is tudják, hogy egyáltalán volt Rácrét). És hova lettek azok a házak, amelyben a Ditrich Kalaposmester élt és dolgozott? Hová lett a mérlegkészítő és javító háza? Hová lett a Kovács pékség? Mindig oda jártunk friss kenyérér. Sőt vittük a vekni dagasztott kenyeret süttetni. Vajon hová lett a Czeglédi bácsi, a két szürke szamaras kocsijával, akinek a fogatára rendszeresen felcsimpaszkodtunk? Hova lett a Ráctemplom udvara a rengeteg rejtekhellyel és kalanddal? Ezeknek ma már nyomuk sincs. Most egy Fehér palota áll a helyükön.
Szóval mi nem azok voltunk ott a környéken, akiket példaképnek állítottak esténként a családfők az ifjaknak. Mint olyan, éppen én vigyáztam a Rácutca környéki gazdák tejgyárait kint a legelőn. Valamiért sürgős volt hazamenni, így hát a birtokomban lévő csikós-ostorral ösztökéltem a teheneket a nagyobb tempóra. Ez annyira jól sikerült, hogy sürgős dolgukban a tehenek túlszaladtak a kapujukon. Meg sem álltak egy darabig. Ugyanis a gazdik kiabálva rohantak utánuk. Szegény jószágok még szaporábbra vették a haladást. Nekem pedig ezzel örökre befellegzett a tehénpásztorkodási alkotó tevékenységemnek. Egy ideig kerülnöm kellett azt a bizonyos környéket. Nem szándékoztam kitenni magam holmiféle inzultusnak. Ugyanis az erőfölény nem az én javamra dőlt el.
Ilyen és hasonló csínytevésekkel tettük mozgalmassá lakókörnyezetünk egyébként sivár életét. A csalafintaságok fő kitervelője általában a néhai Tamás bátyám volt. Neki mindig volt valami kéznél. Jó csapatkapitány volt. Mi kisebbek, hallgattunk rá. Hát persze. Az ötletek akkor ott, abban a pillanatban remeknek látszottak. De a végrehajtásuk rendszerint megtorlásba torkolt. Amikor elérkezett az este és lenyugodott a nap, eljött a számonkérés ideje. Édesanyánk a fürdés előtt sorba állított minket és vallatóra fogott. Bűneink beismerendő főzőkanállal ösztökélt a megbánásra. A seggünk szenvedte el, amit a fejünk kigondolt, a kezünk és a lábunk végrehajtott. (Ím egy csodás biológiai összefüggés.) a sorrend rendszerint azonos volt. Kezdődött Tamás bátyámmal. Ő mindig hősiesen tűrte a dresszúrát. Majd én következtem, aki képes voltam pillanatok alatt egy lavór-ni könnyel megbánni bűneimet. Barna öcsém összeszorított szájjal tűrte a megaláztatás eme formáját. Ákos öcsém, aki mindig nevet, vigyorog, akkor is, ott is viccesre fogta figurát. Nem okozott neki lelki megrázkódtatást a testi fenyítés. És ekkor jött el az est csúcspontja. Néhai András öcsém olyan kifinomult technikával szorította le a seggét a padlóra, hogy Anyánk egyetlen egy ütést sem tudott elhelyezni a gömbölyű felére. Így aztán kellemes véget ért a procedúra, mert akkor már mindenki nevetett. Ezzel az ügy másnap estig rendezve volt. Néhai Imre öcsém - aki nagyon fiatalon itt hagyott minket - rendszerint mindig megúszta. Nem csak azért, mert Ő volt a fiúk között a legkisebb, hanem azért is, mert a Papa kedvencét bizonyos fokú védelem illette meg. Ezt csak később értettem meg, amikor már felnőttként mondta el Édesapám, hogy "Tudod fiam, Ővele leszek együtt a leg kevesebbet!"
Hát ennyit a gyermekévekről. Lehetne még rémmesékkel untatni azt, aki véletlen beleolvas ebbe az írásba, de figyelemmel kell lenni mások tűrőképességére és idegrendszerére is. Nem szabad állandóan horrorral ijesztgetni az olvasót.
És eljött 1956. Akkor voltam általános iskolás 7. osztályos diák, az akkori József Attila Gimnáziumban. Akkor, is mint most is volt általános iskolai tagozat. Azon a bizonyos Október 23.-ai délutánon, az osztálypadban ülve éppen a történelemóra anyagát hallgattuk társaimmal együtt, mikor kinyílott az osztályajtó és berontottak a már középiskolás fiúk egy címerkivágott nemzetiszínű zászlóval. Itt véget is ért a történelem óra. Ekkor kezdődött egy másik történelem. Az egész osztály úgy, ahogy voltunk, kitódultunk az iskolából és mentünk az akkori Ságvári Endre (ma Országzászló) térre. Meghallgattuk a Nemzeti Dalt, a Tizenkét Pontot, elénekeltük a Himnuszt. Akik ott voltak, mindnyájan lelkesen. eufólikus hangulatban ünnepeltek. Gyerek fejjel csodálatos érzés volt. Boldognak, felszabadultnak éreztük ott magunkat.
De ez nem tartott sokáig. Sok mindent nem értettem meg akkor. Nem voltam tisztában az eseményekkel. Mégis valahogy szentnek éreztem azokat a napokat.
November 4.-én éjszaka aztán megmozdult a föld. Éjjel megjelent kéz tank. Végigdübörögtek a Fő utcán. Mi akkor ott laktunk szolgálati lakásban a volt Cisztercita rendházban, az akkori Kollégiumban. Édesanyám volt az intézmény gondnoka. Így aztán belvárosi srácok lettünk. Visszatérve arra az éjszakára. Édesapánk minket, gyerekeket beültetett a nagy ebédlőasztal alá, hogy belövéskor ne érjen semmi baj minket. Valamennyire védettek legyünk. A tankok megtámadták az akkori Tiszti Klubot. A későbbi Velence Szállót, jelenleg Magyar Király Hotel. A harckocsik szembefordultak az épülettel. Nekifaroltak a szemben lévő ház falának és tüzet nyitottak. Az épület homlokzati részén az erkély vonalában akkora lyukat ütöttek, hogy egy gépkocsi nyugodtan ki-be járhatott volna rajta. Másnap persze nekem és a bátyámnak ott kellett lenünk, mert nem történhetett semmi a tudtunk nélkül. Itt láttam életemben először halottat a forradalmárok tetemei az akkori színházteremben voltak kiterítve. Nem sok maradt belőlük. Szerencsétlen emberek az életükkel fizettek 56 eszméjéért. Emléküket márványtábla őrzi.
Ezt követően jött a megtorlás időszaka. Kezdődött a statáriummal, a kijárási tilalommal. Volt úgy, hogy éjjel arra ébredtem, hogy idegen bőrkabátos emberek vannak a hálószobánkban és kutatják át az ágyainkat. Házkutatást tartottak. Elvitték Édesapámat napokra. Semmit nem tudtunk róla. Mindez azért volt, mert Édesanyám testvére, Dosztál Béla kiemelkedő szerepet játszott az 56-os eseményekben. Őt is letartóztatták. Elítélték. A büntetése egy részét Recsken töltötte. Amikor már megrendült egészségével kiszabadult, a Székesfehérvári Önkormányzat Díszpolgárrá választotta. Rokkantan vehette át a kitüntetését.
Na és akkor térjünk át a diákévekre. Nem szégyellem bevallani, nem voltam kitűnő tanuló. Éppen ezért gondolta édesapám, hogy olyan középiskolába irat be, ahol nincs felvételi vizsga. Így kötöttem átmenetileg szoros kapcsolatot a Székesfehérvári Hunyadi Mátyás Közgazdasági Technikummal. Ez a szoros barátság 4 évig tartott, mikori egy sikeres érettségi bizonyítvánnyal a kezembe kiléptem a nagybetűs Életbe. De egy kicsit előre szaladtam az időben. Nos nézzük a részleteket. Pubertás korú suhanc létemre bekerültem egy olyan osztályba, ahol 34 lány és mindössze 9 fiú képezte az osztály összetételét. Nos ez a 9 fiú maradandó emléket hagyott az iskola életében. Hogy nekünk mennyi gondot okozott az, hogy a sok leányt az akkori szerelmi csalódásaiban megvigasztaljuk, dédelgessük, lelkükre hassunk. Hol rábeszéléssel, -ezt ritkábban - hol tettlegességgel, simogatással, - ezt gyakrabban - hol az anatómiai ismereteink gyarapításával, -ezt lehetőleg a leggyakrabban. Érthető ezek után, hogy oly kevés idő jutott a tanulásra. Hiszen forrt a vérünk a sok szépség és sarjadó nőiesség láttán. Ennek ellenére mégis csak leérettségiztem. Győztem.
Most pedig nézzünk szét az osztályban. Mint azt korábban már közöltem, kilenc fiú volt a tettes az iskola rendjének felborításában. Néha előfordult olyan hét is, hogy nem akartak valamelyikünket eltávolítani e nemes intézmény falai közül. Szorgalmasan adtunk munkát a szülőknek és az iskola vezetésének, nézetik kicserélésére.
A kilenc fiú egyike a Csitkey István. Ő volt az kitűnő tanuló közöttünk. A tanárok és a lányok kedvence. Sajnos korán eltávozott közülünk. Amikor az iskola-zenekart megalakítottuk, Ő volt a dobos.
Volt egy Halász Józsink. Ő is korán eltávozott közülünk. Hogy ne kelljen olyan sokáig beszélni, míg a nevét kimondjuk, így nemes egyszerűséggel "Pecá"-nak szólítottuk. Kivívta magának a tantestület megbecsülését és előbb az osztály, majd az iskola KISZ titkára lett. Ez nem váltott ki bennünk osztatlan elismerést. Itt jegyzem meg, hogy kitört a háborúság az iskola akkori vezetője és a Peca között. A Peca minden áron KISZ tagot akart formál. Az iskola vezetője ettől mereven elzárkózott. Mi az igazgatónk pártján voltunk. Így lett belőlünk KISZ tag.
Itt ragadom meg, hogy elmeséljem egy kirándulásunkat. A Peca szülei meghívtak minket, hogy látogassunk el Köszárhegyre, és kóstoljuk meg az újbort, valamint a friss disznótorost. Tépelődtünk magunkban, de azért elfogadtuk a meghívást. A bor jó volt, a frissensült és a füstölt kolbász szintúgy. Az eredmény egy idő után már nagyon meglátszott rajtunk. Azt javasolták a szülők, hogy tegyünk egy kis sétát a hegyen. Jót fog tenni. Nekiindultunk. És ím mit látnak szemeink! Egy nagyon szép présházba botlottunk. Úgy láttuk a homályos tekintetünkkel, hogy frissen lett cserepezve. Ezt nehezen viseltük el. Körbeálltuk, és terméskővel alaposan megszórtuk a tetőt. Tisztességes munkát végeztünk. Egy darab cserép sem maradt épen. Mi lett a vége? Megúsztuk. A cserepek árát kellett megfizetnünk. A Peca édesapja újracserepezte a présházat. Minket pedig eddig érthetetlen ok miatt mind a mai napig nem hívtak meg még egyszer
A harmadik osztálytárunk ez alatt a négy év alatt, a Balogh Jancsi volt. Nemes egyszerűséggel a Gizike. A Jancsi tele volt jóindulattal, udvariassággal, figyelmességgel. Viszont a lányok érdeklődési körét más irányból közelítette meg, mint mi a többiek. A Gizike kötött, horgolt. Elbeszélgetett a női divatról. Mindez nem zárta ki azt, hogy nem vett részt a csibészségeinkben. Ha nem is volt tevékeny kezdeményező, de jókat derült a bulikon. Például Ő volt az, aki szívvel lélekkel szervezte az érettségi találkozókat. Végig ott volt körülöttünk. Mindenkire figyelt, mindenkihez volt egy jó szava. Viszont sérelmeztük, hogy az alkohol nevű üdítő italból egy kortyot sem volt hajlandó magába tölteni. Megfenyegettük, hogy testi fenyítést követően intravénásan fogjuk beadni, de ez sem használt. Nem és nem! Hogy miből maradt ki?
Még csak annyit, hogy nem nősült meg. Az életét a családjának, beteg édesanyja gondozásának szentelte. Szuper vagy Jani!
Tisztelettel jelentem, most jön a csúcs. (Persze lesz még folytatás.) a fiúk között kicsit a vezéregyéniség volt az első pillanattól a "Maszek". Tisztességes neve: Majoros József. Ez a "Maszek" elnevezés annyira elhíresült, hogy sokan még a mai napig sem tudják, hogyan kell hívni. A mai napon a titulusa: Mr. Jozef Majoros. Az elvetemült Floridában él. Népes családjával és az ANYÓSÁVAL! Együtt. Időnként hazalátogat. A mi örömünkre és a vendéglátó egységek szomorúságára. Írtam fent, hogy sokan nem is tudják, mi volt az igazi neve. Úgy tudom, megőszült, a fáradhatatlan keresésbe belerokkant levéltári tudósok kutatják az eredetét annak, hogy e nemes férfi miként kapta ezt a jelzőt, ezt a ragadványnevet.
Közvetlenül a tanári asztal előtt ült, a Halász Józsival egy padban. Ez egyáltalán nem gátolta meg abban, hogy időnként megpróbáljon fizikai ráhatással ember faragni a Pecából. Szegény Teri néni. Tágrameredt szemmel, megdöbbenve állt dobogó katedrán, amikor a Maszek felugrott és az óra közepén elkezdte formálni a Peca fejét. Történt ugyanis, hogy a Peca egy gombostűt dugott a cipője orrába. A kiálló tűvel fokozott figyelemre ösztökélte a Maszekot. Kész! A Maszek felugrik, és gyepálja az elkövetőt. Így lett a Pecából rendőr.
A Maszek volt az eszmei megalkotója az iskola zenekarnak. Ha jól emlékszem, akkor az első felállás szerint a zongoránál a Kovács Laci ült. (Nem a mi Lacink). A dobnál a Csitkey Pisti, a trombitát a Szakály Pista bűvölte, a Herflit a Maszek cibálta, a Csulák végét pedig én szopogattam. Ezek közül a férfiak közül egyedül én nem tudtam a hangszeren játszani. Ennek ellenére minden lehetséges alkalommal bemutattam a Nagyérdeműnek zseniális technikámat. El voltak ájulva. Hogy milyen stílusba játszottunk? Ki tudja? Mindenben!
Itt most egy kis ismeretterjesztés következik. Ugye megemlítettem az írásomban fent, hogy a Maszek Herflizett, én pedig Csulákoztam. Ugye, ugye kedves olvasó. Bajban vagy. Nem tudod, mi a csudát csinált ez a két Pasi. Nos-hát mi is az a Herfli? A Herfli egy színes doboz, melybe ismeretlen emberek különböző hangokat raktak bele. A Művész, jelen esetben a Maszek belebújik a két bőr istrángba. Magára zárja ezt a nagy dobozt, majd a jobb kezével elkezd válogatni a fekete és a fehér billentyűk között. Közben a bal kezével cibálja, tépi, nyúzza a dobozt, miközben apró pici gombok között válogat. Találomra egyet-egyet megnyom. Eközben a hangok elkezdenek kiáramlani a dobozból. Amikor az összes hang kijött már, akkor a Művész leteszi ezt a dobozt. Megtörli izzadt homlokát és megiszik egy korsó sört. Ez a Herfli. Nagyon hasonlít hozzá a Tangóharmonika, de ott nem isznak sört.
És most lássuk a Csulákot. Először is kell hozzá egy cső. Ha az fekete, akkor az előny. Az egyik vége szélesebb, mint a másik. Mivel a keskenyebb végét könnyebb bevenni a szánkba, így hát azt fordítjuk az etető nyílásunk felé. Intenzíven belefújunk, hogy a benne lévő portól, pókhálótól, bogaraktól megtisztítsuk. Erre a bizonyos fekete csőre ízléses fém pitykéket, fém csíkokat szereltek fel. Takarására a véletlen kilukasztott helyekre. Nos ezek a fém akármik akadályozzák az embert a rendeltetésszerű használatban. A Művész, - jelen esetben rólam van szó - kiáll a színpad szélére. Megmutatja a nagyérdeműnek, hogy mekkora szerszáma van. Szájához emeli, és belefú egy nagyot. Semmi! Ismét belefú egy nagyot. Semmi! Végtére is egyszer csak elhagyja a szerkezetet valami artikulátlan hangzavar. És a Művész, jelen esetben én, büszkén kidülleszti a mellét, mert muzsikál. A Nagyérdemű pedig az elfogyasztott alkohol mennyiségétől függően díjazza a produkciót. Jóizlésű, zeneértő egyének tartsák magukat távol, ha még egyszer az életben Csulákozni fogok. a zenekarunk rövid, de dicstelen fennállását követően feloszlott. Zenei arhívumokban nem vagyunk bejegyezve. Ezért lett a Maszek dobos. Mind a mai napig ismerőseim, ha megállítanak az utcán, könnyes szemmel érdeklődnek a múlt után, min csak a Maszek után érdeklődik. Rám senki sem kíváncsi.
Mi egy padban ültünk négy évig Schieder Lacival. Ő Lovasberényi fiú volt. Szülei vezették a Lovasberényi vasútállomáson az ottani restit. Rendes srác volt. Ifjúkori csíntevékenységünk egyik esete. Azt a vidám tréfát találta ki valamelyikünk a lukas órán, hogy egy óvatlan pillanatban a kiválasztott egyén háta mögé osonva, zsebkéssel elvágja a cipőfűzőjét. Aki nem vigyázott eléggé, annak pillanatokon belül már el is vágta valamelyikünk a cipőfűzőjét. A Laci, aki szintúgy részese volt az eseményeknek, a Kovács Laci - Adjunktus - cipőfűzőjét szándékozott elvágni. Zsebkéssel nyúlt a cipő felé. Az Adjunktus pedig, mint aki nem érti a tréfát, felrántotta a lábfejét. Ezért ment át a kés pengéje a cipőjén és a lábfején. Nosza rohantunk vele az SZTK-ba. Baleset érte. Szalonnát tízóraizott. Kicsúszott a kezéből a kése és szerencsétlenségére a lábában állt meg. Megúsztuk ezt is. Hogy hogyan?
A Schieder Laci is elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy egy arra alkalmas időpontban meghívta a fiúkat Lovasberénybe, a Szőlőhegyre a pincéjükbe. A cél borkóstolás és egy kis disznótoros megkóstolása volt. Sokat tépelődtünk, de azért nagy nehezen elfogadtuk a meghívást. Ahogy fogyott a bor és ritkult az étkes tál tartalma, úgy emelkedett a hangulat. Éppen kitört a szárazság, amikor felszólítottak, hogy menjek már le a pincébe és hozzak fel egy kancsó vörösbort. Nem vagyok egy gyakorlott borász. Az esetleges egyensúlyvesztés elkerülendő lovagló ülésbe felültem a hordóra. A lopót beledugtam a borba. Felszívtam, de ahogy ki akartam venni, mindig visszafolyt. Én csak szívtam, nyeltem. Szívtam, nyeltem. Később jó szándékú emberek leemeltek a hordóról, két oldalamon támogatva felkísértek a pincéből és egy priccsre lefektettek. Mire felébredtem, már a Maszek is ott feküdt mellettem. Gyorsan tisztáztam hogy történt-e valami köztünk? De mivel egyikünk sem volt használható állapotban, így nem kellett nem kívánt terhességtől félnie.
Igencsak lenyugodott már a nap, amikor hazaindulható állapotba kerültünk. A vasútállomást könnyen megközelítettük, némi árokakadály leküzdésével, az Adjunktus elvesztésével, nótázáshoz hasonló kornyikálás közepette. Természetesen vasúti jegyünk nem volt. A Laci ellátott minket két liter borral, hogy ha esetleg nagyon hidegek jönnek, nehogy megfázzunk. Jegy hiányában a két kalauz elfogadta a két üveg bort. Fehérvárra érve részegebbek voltak, mint mi.
A hangos osztálytársaim egyike volt a Megyeri Laci. Nem tudtuk ráfogni, hogy magasságban veri a 180-at. Ma, ha találkozom vele, könnyebb átugorni, mint körbeszaladni. Mindmáig érthetetlen előttem, hogy a Megyeri Laciból, miként lett egyszerűen "Palcsi". Az időtáj az a szokás járta az iskolában, hogy amíg a lányoknak tornaórájuk volt, addig a fiúk különböző értelmes, kreatív tevékenységekkel töltötték el az időt. Nem tudni, miért volt az a diszkriminatív intézkedés, hogy a fiúk nem vehettek részt a lányok tornaóráján, kiváltképp az öltözésre és a vetkőzésre tekintettel. Bízom benne, hogy ezzel a helytelen gyakorlattal már szakított az iskola. Az egyik ilyen kreatív szabadfoglalkozásunkon történt az alábbi bájos eset. Tudni kell, hogy a férfi WC ablaka, valamint a női öltöző ablaka egy világítóudvarra nézett. Intenzív rábeszélésünk eredményeképpen a Palcsi kimászott a WC ablakán, hogy megtekintse az öltözőben történő eseményeket. Tette ezt azért, mert megígértük, ha nem teszi meg saját akaratából, akkor nagyon megüti magát. Az egyik lány osztálytársunk - nevét fedje örök titok - éppen fel volt mentve tornából. Így aztán észrevette, hogy kíváncsi szemek merednek rá. Jelentette az elöljáróknak. Lett is belőle balhé. Ezt is megúsztuk. Különben sohasem volt rajta semmi csodálnivaló.
Egy nemes lelkű ifjú is volt a társaságunkban. Hivatalos körökben csak Kovács Lászlónak hívják. Mi ezt az elnevezést nem tartottuk méltónak a nemes személyéhez, ezért alkotó kedvünkben elneveztük "Adjunktus"-nak. Méltósággal viselte mindaddig, amíg egy társaságba tartoztunk. Kissé késve kapcsolódott be a csapatmunkába. Történt anno 1956 novemberében, amikor ismét elkezdődött a tanítás a József Attila Gimnáziumban, hogy az iskola előtt gyülekeztek a tanulók a délutáni tanórákra. Az akkori rendőrkapitány kisfia a tanítás kezdetére megjelent fehér ingben és díszes piros úttörő nyakkendőben. A Laci az időtájt allergiás volt a fehér ingre és rajta a piros úttörő nyakkendőre, ezért a srácot felpofozta, seggberúgta, hazazavarta. Tette mindezt az iskola tanulóinak szeme láttára. Öt perc alatt kirúgták. Móron fejezte be az iskoláit. Így került be közénk kicsit késve, a Közgáz-ba. Ebből is látni, micsoda nemes lélek lakozott benne.
Tartozom az utókornak, hogy megemlékezzem osztályunk egyik gyöngyszeméről, a Gyimesi Vincéről. Vince is később csatlakozott a kis közösségünkhöz, ezért csak a "Szucsinka" tiszteletet ébresztő jelzővel illettük. Az a típusú ifjú volt, aki mindig, mindenhol, mindenkor ott volt. Töröm a fejemet, hogy milyen eseményt tulajdonítsak a nemes személyének, de a múlt bizonyos dolgokat törölt. Ő is velünk volt. A társunk volt. A balhékon ugyanúgy röhögött, mint mi. Komoly érzelmi szálak fűzték egyik lány osztálytársunkhoz, de a rideg valóság elszakította Őket egymástól.
Így érettségiztünk le. Az érettségi bankettünk eseményszámba ment. Máig beszélnek róla a krónikások.
Történt egyszer, immár érett fejjel, hogy hármasban, a Maszek, a Palcsi és szerény személyem összejöttünk egy kis baráti csevegésre egy szép napsütötte nyári napon. A célunk cseresznye szedése volt a Megyeriék cseresznyefájáról. Tekintettel a nagy melegre friss söritallal hűsítettük magunkat. Hagytuk a cseresznyét másra. Mint afféle meggondolatlan ifjak, elhangzott egy akkor még jónak látszó ötlet, hogy idézem: "Menjünk el dolgozni!" Döbbenetes! Értelmes, leérettségizett fiatalember szájából ilyen dolog elhangozhat. Hát még, ami utána jött. Biciklire ültünk és elmentünk a VIDEOTON-ba. Jelentkeztünk munkára. Felvettek mindhármunkat. A Maszek informatika területre, a Palcsi statisztikusnak, én pedig az Ár osztályra kerültem. És elkezdődött a nagybetűs.
Okulásul: Sohasem igyál sört cseresznyeszedés közben.
Folytatása következik.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Na szia Zoli, élvezettel olvastam a kis regényedet. Mi több, sok gyerekkori élményt hozott elõ nekem is, hiszen ha nem is találkoztunk valami okból azokban a mesés években, a környék, a helyek - mint Kovács pék, Rácrét, József Attila gimi és még sorolhatnám - az én ifjúkoromnak is részei voltak. Mint ahogy a középiskolás évek is, hiszen millió és egyszer fújt össze a szél bennünkte hol itt, hol ott, jobbára az iskolai bulik és a zene kapcsán. Idestova 35+ éve pár kilóméterrel :)) odébb élek, de a fehérvári évtizedek kitörölhetetlenül az emlékezetemben élnek, ami a világ legtermészetesebb dolga, furcsa is lenne, ha nem így lenne. És mert 35 év az nagy idõ, sok dolog történik, sok mindenben változik az ember ezidõ alatt, így meglepõdtem az élvezetes fogalmazásodon - errõl az oldaladról nem ismertelek.
Gratulálok és köszönöm az élményt!
Satya